Ludwig van Beethoven (1770-1827) IX. szimfónia 4. Tétel „Örömóda”

1. • 2/ A második szakasz A második szakasz az énekkari variációk szakasza, a fanfár-motívummal kezdődik, melyet követően belép a bariton énekes. Az énekhang összekapcsolja az elhangzott három zenekari variációt a most kezdődő énekkari variációkkal. A negyedik variációban a bariton szólóénekes, majd a kórus énekel. Az ötödik variációban először a szólóénekesek énekelnek, majd a kórus énekli végig az örömóda két versszakát. A hatodik variációban Beethoven a dallamot figurációkba bontja; szintén a szólóénekesek, és a kórus adja elő.

2. • 1/ A tétel első szakasza A zenekari szünet után a basszusban hangzik fel az örömóda dallama, mely hármas tagolású: A-B-B, pontosabban: AA AB AB. Ez valójában az örömóda dallamának bemutatása. A folytatásban halljuk az első variációt. A dallam a violákon és a gordonkákon szólal meg. A következő, második variáció, hasonlít az előzőhöz. A dallam most a hegedűkön szólal meg. A harmadik variáció a teljes zenekar. Énekhangnak, kórusnak egyelőre nyoma sincs. Bár variációk hangzottak el, a dallamvonal mindvégig érintetlen maradt.

3. • 3/ A harmadik szakasz Ez a szakasz bevezető ritmusképletekkel kezdődik. A második szakasz végén említett fordulat lényeges eleme a tempóváltás. Az örömóda indulószerű variációját, változatát halljuk, mely katonás, férfias jellegű. Ezt igazolja a tenor szólóénekes belépője, továbbá, hogy a kórusban kizárólag férfiak énekelnek. A folytatásban halkan elindul az örömóda kezdete, majd a teljes zenekar, a kórussal egyetemben adja elő az örömóda kiteljesedett, kilencedik variációját. Ez a variáció Händel nagyhatású kórusmuzsikájára emlékeztet. Hangzása diadalmas és ujjongó, végig fortissimóban hangzik, s azt sejteti, hogy végére értünk a szimfóniának, de nem ez történik. Közjáték. Átvezető rész és zenekari szünet után lényeges változások következnek be a hangzás, a tempó tekintetében. A változás legfőbb jele az új téma, az új zenekari szín, Az ünnepélyesen áradó énekhangok alatt gyorsmozgású vonósszólamok száguldanak, anélkül, hogy a harmóniák sérülnének. A tizedik variációban lassan áradó harmóniák után energikus, szilajon száguldó, gyors tempójú feldolgozás következik. Ebben a variációban az örömóda és a közjáték dallama kettősfúgában kerül feldolgozásra. Mindkét téma a saját szövegével szerepel az énekkar szólamaiban. A dinamika elejétől végig energikus, forte. A variációhoz átvezető rész csatlakozik, melyhez Beethoven szabadon választott szöveget az örömóda versszakaszaiból.

4. A IX. (d-moll) szimfónia, Op. 125 Ludwig van Beethoven utolsó befejezett szimfóniája, amely 1824-ben készült el. Ez a mű az első példa arra, hogy egy nagy zeneszerző szimfóniában énekhangot a hangszerekkel azonos szinten használ. A szimfónia az európai klasszikus zene egyik legismertebb mesterműje. Az Európai Unió a negyedik tétel egy részletét (Örömóda, szöveg nélkül) a hivatalos himnuszaként használja. Az 1. tétel egyfajta „őshomályból” indul. A 2. tétel haláltánchoz hasonlatos. A 3. tétel a kései Beethoven-Adagio-k nyugalmát tükrözi. A 4. tételt nem lehet leírni, hallani kell.

5. • A tétel bevezető szakasza  Fanfár-motívummal kezdődik. (A fanfárokon megszólaló zene hagyományosan és napjainkban is ünnepek kezdetén hangzik fel; gondoljunk az olimpiai játékokra, de már az ókorban is így volt, pl. Rómában, egy diadalmenet alkalmával.) - fanfár  Ezután a mélyvonósokon „recitativo” hangzik el. A folytatásban megismétlődik a fanfár-motívum és a recitativo. Recitativo = Énekbeszéd